Borsa Brown az Álomgyár kiadó immáron négykötetes szerzője. Kíváncsiságomat az keltette fel iránta, hogy bár az Álomgyár magánkiadó, Borsa kötetei mégsem magánkiadásban jelennek meg. Többet szerettem volna tudni róla, így megkerestem, és az író szívesen vállalta, hogy Nektek is elmeséli, hogyan kezdődött a sikere és hol tart ma.
A maffia-trilógiádat nagyon sokan ismerik, hiszen többezer példányt adtál el és gyakran volt listavezető valamelyik köteted a terjesztőknél. Hány kiadót kerestél meg a kéziratoddal az Álomgyár előtt?
A kézirat már nagyon régóta porosodott a fiókban és nagyon sok kiadóhoz kopogtattam be vele, de senki sem nyitott egy elsőkönyves felé. Aztán Amerikában történt valami, ami az itthoni kiadók hozzáállását is kicsit megváltoztatta. Megjelent egy bizonyos trilógia, és a finoman erotikus művekben immár a kiadók is meglátták a lehetőséget.
Szerintem nincs olyan író, aki ne találkozna elutasítással. Ez sok embernek szárnyát szegi, velem is ezt tette. Ha a barátaim nem unszoltak volna, most is a fiókban heverne a kézirat.
Azt mesélted, az Álomgyár már az első kötetnél is támogatást adott neked. Tehát nem is magánkiadásban jelent meg a könyved?
Az Álomgyár Kiadó valóban magánkiadással foglalkozik, de szerencsére olyan szakmai gárdából áll, aki meglátja a lehetőségeket és útjára engedi a tehetséget.. Velem is ezt tette. Azt hiszem, nem mellékes szempont az sem, hogy a kiadó és én nagyjából egyszerre léptünk erre az útra. Mind a ketten félve vágtunk bele az egészbe, de a kezdetektől fogva támogatjuk egymást és a munka a mai napig zavartalanul folyik közöttünk. Mára már van a kiadónak rajtam kívül egy szintén állandó, szerződtetett írója R. Kelényi Angelika személyében. Benne szintén hatalmas tehetséget látott meg az Álomgyár.
A kiadód beszélt rá a maffia-kötet folytatásának megírására. Ez az ötlet honnan, hogyan jött? Egy hét alatt elfogyott ezer példány? Hogyan képzeljük el?
Számokat nyilván nem mondanék, de nagyjából hasonlóan. Szerintem ők is meglepődtek a hatalmas sikeren. Szinte azonnal az orrom elé tolták az újabb szerződést, én pedig boldogan vállaltam, mert végre beteljesedni látszott az, amit mindig is akartam. Írni! Írni! És írni!
Az Álomgyárnál csakis szerkesztett könyvek jelennek meg. Amikor visszakaptad tőlük a kéziratod, milyen érzés volt látni a javításokat? A negyedik könyvedben mennyivel kevesebb a szerkesztési javaslat?
Na, akkor, amikor az első anyagot visszakaptam, szerintem látni kellett volna az arcomat. Sosem láttam még szerkesztett, korrektúrázott kéziratot. Minden csupa piros meg kék volt benne, a szöveget alig találtam. Nagyon tapasztalt és kemény szerkesztőt kaptam, mégis vettem a bátorságot és felhívtam őt. Arra kértem, hogy most ugyan magyarázzon el mindent, mert ezzel az erővel nekem akár kínaiul is visszaküldhette volna az anyagot. Azonnal megtört közöttünk a jég, és az egész trilógiát baráti, szakmai megbecsüléssel vittük végig. Ő volt talán az első a szakmában, aki azt mondta: „Ne hagyd abba! Neked írnod kell!”
A legutóbbi könyvem szerkesztett változatát össze sem lehet hasonlítani a legelsővel. Itt-ott lett csak javítva, mondta is a kiadóm: „Ne felejtsd el, ez már a negyedik könyved!”
A borító tervezésébe mennyire tudtál beleszólni?
Nagyon! A szó szoros értelmében. Két dologgal kapcsolatban mindig pontos terveim vannak. Az egyik a cím, a másik a borító! Ez a kettő öltözteti az egész regényt. Ha ez nem fogja meg az olvasót, akkor oda sem nyúl a polcra a könyvért. Szerencsére a kiadó mindig ellágyult egy kis győzködés után. Nem mellesleg Barna-Melléthei Gergely, a grafikusom mindig megfelelően ráérzett, hogy mit is szeretnék. Igazán profi munkát végzett.
Eddigi írói pályádnak melyik volt a legizgalmasabb, legváratlanabb pillanata?
Hú, de sok volt! Minden nap egy pillanat. Az a rengeteg levél, amit az olvasóktól kapok… Amikor az utcán egy köszönés után odarebegik, hogy gratulálnak… Amikor azt írják, hogy ők sosem olvastak könyvet, de én megszeretettem velük az olvasást. Fel sem tudom sorolni, mennyi pozitív dolgot kapok az olvasóktól. A légváratlanabb pillanat és a legnagyobb meglepetés az idei Olvasás éjszakáján ért, ahol a számomra ikon: Sohonyai Attila kortárs költő odalépett hozzám, bemutatkozott és közölte, hogy ő bizony most miattam van itt. Kicsit megkönnyeztem. Dedikált nekem egy verseskötetet, amit úgy féltek, mint az egyik legnagyobb kincset.
Amikor manapság bemutatkozol egy ismeretlennek, mit mondasz magadról?
Hát, először is a rendes nevemet. Sosem hozom fel azt, hogy író vagyok, hacsak nem kérdeznek rá, hogy mivel foglalkozom. Ugyanolyan nőnek érzem magam, mint azok a nők, akik körbevesznek. Nekem ez a munkám. Semmivel sem több, mint bármelyik más. Ugyanolyan az életem és ugyanúgy élek, mint mások. Annyi a különbség, hogy nagyon kitágult a világ, megismertem embereket, akiket az írói munkám nélkül képtelenség lett volna.
Mennyire éled meg munkaként az írást? Mi a napi rutinod, mennyit írsz egy nap?
Ma már az írás a munkám. A rutinom nagyjából ugyanaz, mint bármely anyának, nőnek. Fölkelek, a gyerekeket elindítom iskolába, bevásárolok, aztán odaülök a géphez és írok vagy kutatómunkát végzek. Napi nyolc órában. Ehhez iszonyatosan nagy önuralom szükséges, mert kéne közben főzni, mosni, miegymás. Ilyenkor győzködöm magam: „Nyugi! Te most a munkahelyeden vagy. Olyankor nem takarít az ember!” Ez a legnehezebb. Hogy az írás a fontossági sorrendben előrébb lépjen, mint a porszívózás. Nekem is meg kellett értenem, hogy ez már munka, nem pedig csak hobbi. A családomnak ugyanilyen nehéz volt. Ma már tudják, ha a gép előtt ülök, az nem azt jelenti, hogy szórakozom, hanem hogy dolgozom. Akkor lazíthatok, amikor megjelenik egy művem, leadtam a kéziratot és már egyéb munkálatok folynak a könyvemen. A nyarat például végigpihenhettem.
Ezek szerint végre azt hallhatom egy írótól, hogy a könyvírásból, regényírásból meg lehet élni?
Na, azért ez nem igazán így van. Nyilván még nagyon sokat kell nőnie a magyarországi viszonyoknak, mert itthon egy író jelenleg nemigen keres milliókat. Persze vannak kivételek. Nálunk is van egy cél: fordítani és külföldre vinni a könyveket. A kiadóval már tárgyaltunk erről. Nagyon merész és kockázatos lépés lenne, de a sikereken felbuzdulva szerintem előbb-utóbb meglépjük.
Mi a legjobb dolog abban, hogy író vagy?
Hú! Ettől most lúdbőrös lettem! Minden! Az, hogy adhatok, hogy olyan a munkám, amit szeretek, hogy így a gyerekeimmel is több időt tölthetek, hogy az embereknek el tudok mondani egy regénnyel olyasmit, amit másképp nem értenének meg, vagy más formában ez a mondanivaló nem érdekelné őket. Estig tudnám még sorolni…
Gyerekkorod óta írsz. Mit tanácsolsz azoknak az olvasóknak, akiknek a fejében, fiókjában szintén lapul egy kézirat? Írjanak? Hogyan, mit írjanak? Mit lépjenek, ha leírták, hogy „vége”?
Hát, először is, amíg nem küldik el a kéziratot kiadónak, addig úgysincs vége. Az ember újra és újra hozzányúl. Ez persze nem baj, de erre fel kell készülni! Nagyon nehéz elengedni egy kéziratot, főleg az elsőt. Engem a szerkesztőm tanított meg erre, aki a kétszázadik javításom után azt mondta: „Befejezett kézirat nincs, csak abbahagyott! Értsd meg! Engedd el!” Ezt azóta is sokszor szajkózom magamban. Amire szerintem még fel kell készülni minden kezdő írónak, az az elutasítás. Ezzel az eggyel biztosan fog találkozni.
Hogy mit írjanak? Arra nem tudok felelni. Azt szerintem nem lehet megmondani. Én például képtelen lennék egy sci-fi-t megírni. Minden írónak meg kell találnia a saját stílusát, mert csak ettől lesz egyedi. Olyan témát találni, amiről még nem írt senki, nagyon nehéz, éppen ezért kell legalább a stílusnak egyedinek lennie.
Próbálkozni pedig kell! Elküldeni, és nem egy helyre! Arra senki se várjon, hogy majd egy kiadó kopogtat nála a kéziratért. Egyszer el kell kezdeni! Nincs mit veszíteni! És senki se hagyja letörni a szárnyait, mert írni akkor is jó, ha nem jelenik meg könyvben.
Tiszta szívből kívánok mindenkinek sok sikert, sok olvasót, és hogy átélhesse az írás által adhatás gyönyörűségét!