Egészestés Könyvhét

Igen, persze, hogy ki akartam menni a Könyvhétre. Tudtam, hogy ezen a hétvégén van, hiszen jópár könyvemre még akciót is indítottam a neten ez alkalomból. Mégis csak akkor jutott eszembe a dolog, amikor megláttam, hogy egyik barátnőm a Facebookon olyan képet posztol, amin egy Star Wars trooper figura mellett pózol. Szombat délután volt: rotyogott a bográcsban a vacsorára szánt gulyás – utána semmi dolgunk nem volt. Persze lehet, hogy életem párja egy nyugis, hintaágyban elfekvős estét képzelt el magának, de amikor feljajdultam, hogy tényleg, ma este akartam kilátogatni a neves eseményre, akkor csak blazírtan megjegyezte, hogy ha én vezetek, akkor felőle mehetünk. Ugyanis a gulyáskészítésnél nemcsak a bográcsba öntött vörösbort, hanem a torkába is. De ez nekem nem probléma – legfeljebb neki. Általános véleményem ugyanis, hogy a pasik alapból nem bírják, ha a nők vezetnek. Igyekeznek ugyan valamennyire palástolni a dolgot, de még a legszerelmesebb arany ember gyomra is görcsbe rándul arra a gondolatra, hogy átadja nejének a kormányt.

Úgyhogy amint Baba felébredt, belakmároztunk a gulyásból és felkerekedtünk. Lányomat útközben szedtük fel: ő ugyanis moziban volt a barátnőivel. Igyekeztem normálisan vezetni, párom lassan fel is engedett, és szorosan keresztbe font karját immáron lazán a térdén pihentette. Jó jel! Csakhogy ekkor megszólalt: Miért erre jössz?

Bumm. Hát csak. Mert úgy érzésből vezetek.

Párom megnyugodott, mikor a rakparton jártunk, de az aggasztó volt, hogy helyet nem találtunk. Kanyarogtunk a Vigadó mögött, lecsekkoltuk az Erzsébet híd lába alatti parkolót, semmi. Aztán mégis: az egyik utcácskában épp állt ki egy kocsi. Férjem mondja: jó lesz ez. Oké. De ahonnan egy Matchbox kiáll, az cuppanós a mi egyterűnknek. Sebaj. Krisz szereti a kihívásokat. Másodjára sikerült is betenni az autót a nála sacc per kábé húsz centivel nagyobb helyre. Megvolt a Könyvhét legnagyobb élménye! Találtunk parkolóhelyet!

Innen már csak lefelé lehetett volna, Murphy és társai nyomán, ám mégsem így lett. A betűk vonzására abszolút mértékben rezisztens és látványosan, sőt, hallhatóan unatkozó fiunkat lekenyereztük egy világító, kilőhető helikopterszerűséggel, majd körbejártuk a standokat. Magunkhoz vettünk pár igen akciós könyvet, majd nagylányom a pólóm ujját kezdte rángatni: Anya, Anya, ott a Tilos az Á pavilonja! Gyere gyorsan, kérdezzük meg az Időfutárt!

Mondanom sem kell, mire a bólintás legalsó pontjára ért az állcsúcsom, fent nevezett kiskorú már az említett stand előtt szteppelt. Az Ezeréves Sólyom még hangsebességgel közlekedve is csigalassúnak számít, ha egy könyvmoly tizenéves gyorsaságával vetjük össze. Mire a pulthoz értem, már ki is derült, hogy lányom egyik kedvenc sorozatának legújabb kötete itt és most éppen kapható. A gyerek egyszerre ugrált és remegett, ahogy kezébe vette a könyvet. Nem is tudtam, hogyan mondjam meg neki, hogy a pénztárcám az apjánál van, aki elszelelt az éjszakába helikoptert röptetni Babával és Fiúval. Az eladó mentett meg. Ezeket a varázsszavakat ejtette ki: „A szerzők is itt vannak.” A mutatott irányban a plasztikasztalnál egy tucat ember ült, így további segítséget kértem. Amikor nyilvánvalóvá vált, kicsoda Jeli Viki és Gimesi Dóra, lányomat irányba állítottam, kérjen dedikálást és beszélgessen velük, majd megbeszéltem a kasszás kisasszonnyal, hogy nekem fizetés előtt sürgős kutatási projektben kell részt vennem, de igyekszem vissza, a lányomat nyugodtan tekintheti túsznak.

A fiúkat és Babát egészen egyszerűen megtaláltam, pénztárcámat magamhoz vettem, könyvet kifizettem – de a lányom nem ült a szerzők dicső fényének árnyékában. Hümm. Ja, ott van – könyveket nézeget. „Hát te? Miért nem beszélgetsz az írókkal?” Lányom rám meresztette nagy nyusziszemeit. „Nem tudom, mit kérdezzek.”

A döbbenettől megnémultam, de az eladólány megint a segítségemre sietett:

- Novemberben jelenik meg a következő kötet. Az lesz az utolsó.

Nos, akkor azt fogjuk megkérdezni, biztos az lesz-e az utolsó, és hogy mi lesz benne. Haditerv kipipálva, irány a szerzők. Leguggoltunk melléjük, elkezdtünk beszélgetni. Nagyon kedvesen válaszoltak. Eszembe jutott egy sor új kérdés, lányom is elkezdett kérdezgetni (Hannának miért nincs testvére?). Az lett a vége, hogy Lányt úgy kellett elvonszolni, mikor már Baba türelme (és almája) elfogyott, valamint Fiú helikopterének egyik szárnya beszakadt.

- Olvashatok a kocsiban?

- Nem.

- De felkapcsolnám a villanyt.

- Nem elég világos.

- Jaj, ne már!

Lány egy perc múlva már aludt. Párom próbált pár vicces dolgot mondani az autóvezetéssel kapcsolatban, de ezen a késői órán már nem sikerült neki. Erőtlenül jegyezte meg, amikor hazaértünk, hogy beáll ő a garázsba, és szomorúan konstatálta, hogy az, hogy kedves ajánlatát visszautasítottam, azt jelenti, neki kell Babát lemosdatnia, de becsületére váljon, minden további nélkül ment dolgára.

Tikkadtan zuhantunk mind ágyba. Lefogadom, hogy Lány az Időfutárral álmodott.