A nagyobb könyvesboltok már egy hete küldözgetik kedvezményes ajánlataikat azzal a mottóval: nálunk online is könyvfesztivál van! De egy könyves rendezvény bája tényleg a nyomtatott kötetek kavalkádjának összebújó szagában, az introvertált könyvmolyok ide-oda libbenő pillantásaiban rejtőzik.
Ez az a hely, ahol a pultos természetesnek veszi, ha a vevő köszönés nélkül, szemkontaktus nélkül bámulja a címeket és a borítókat, falja a képeket és betűket, és csak időnként áll meg egy pillanatra – ilyenkor megint eszembe jut, egy könyvvásár a grafikusok marketingképességeinek azonnali megmérettetése is. Meg persze azé az egyéné, aki a könyv címét megálmodta.
És ez az a hely, ahol ha vevőként olcsón jutok hozzá egy árucikkhez, amihez nem mellesleg máris érzelmi szálak fűznek, kifizetem és megköszönöm, az eladó azt válaszolja: . Mert könyvet eladni vagy vásárolni teljesen más, mint új fürdőrucit beszerezni a balatoni nyaraláshoz. Hiába veszünk mindkettővel élményt: a jó könyv szívünk húrjait pengeti, az úszódressz viszont legfeljebb szépérzékünket kényezteti egy pár pillanatig. Az eladók pedig örömmel nézik, hogy vannak még emberek, akik olvasnak, akik értéket látnak a leírt szóban, akik bizalmat szavaznak annak a kötetnek, ami a kiállító szerint van annyira jó, hogy vállalta a kiadás kockázatát.
A hétvégénk zsúfolt volt. Életem párjának előre szóltam, hogy én valahogy, valamikor mindenképp ki akarok jutni a Millenáris Parkban megrendezett Könyvfesztiválra, és hogy a nagylányunk is biztosan velem akar majd tartani. Felvetettem, hogy a fiúk maradjanak otthon a babával, de párom ragaszkodott hozzá, hogy ő is jöjjön. Azaz igenis felkerekedik a teljes család, ami kisebb tatárjárással egyenértékű, tekintve, hogy összesen öten vagyunk. (Ez már olyan nagy szám, hogy időnként csak négy szendvicset csomagolok, ha elmegyünk otthonról, vagy idegen helyen véletlenül négyfős asztalhoz ülünk le, és csak utána jövünk rá, hogy nem férünk el.)
Balkezes, jobb agyféltekés fiunkat persze nem érdeklik az írott szavak. Megáll a játszótérnél és rádumál minket, hogy ő itt teljesen jól ellesz, amíg mi körülnézünk. Oké. De addig maradj itt, míg valamelyikünk érted nem jön. Tilos elhagyni a terepet, megértettük? Naná.
Mi, többiek, haladunk tovább, amerre a tömeg visz. Örömködök, de jó, amikor egy könyvvásáron tömeg van! Aztán megrántom férjem pólójának ujját és a nagy „BEJÁRAT” feliratra mutatok. „Így könnyű” – jegyzi meg, miközben a babakocsit megfordítja, de még vet egy vágyakozó pillantást a tavacska körül felállított standokra.
A kasszánál meglepetés vár minket: azt hittem, ingyenes a rendezvény, de mégsem. Vagy mégis? A felnőttek ötszáz forintos belépőjének ára ugyanis a standokon levásárolható. Tehát a lányaimnak nem kell jegy, nekem sem kell fizetnem, mivel író vagyok. A férjem lerukkolja az ötszáz forintot, amit perceken belül vissza is forgatunk, amikor a lányom kiválasztja első könyvét a Stúdium Plusz pultjánál.
Férjem nem boldog, mikor észreveszi, hogy bébiszitter lett belőle, mert kedves neje és kamaszlánya is úgy eltűnt a standok között, mint a gyík vihar előtt. Magában biztos morgolódik kicsit: nem kellett volna otthon javasolnia, hogy hozzak saját táskát, telefont és pénztárcát. Így aztán még fizetésnél sincsen szükség a családfőre.
- Éhes vagyok – jelenik meg a férfiú mellettem.
- Kettőkor ebédeltünk – jegyzem meg.
- Keveset ettem – vágja ki diadalmasan.
Nem baj, itt bent már úgyis végeztünk. Babát kicsit ráeresztjük a világra, vigyázva, hogy ne csatlakozzon a szép nagy halakhoz a tóban, férjem elgaloppozik a fiúért, aztán úgy döntünk, körülnézünk kint is: vannak ételes standok (fiúk erre mennek), meg könyvespultok is (lányok ezeket nézegetik).
Aztán, mint derült égből a villámcsapás, érkezik a hír, hogy a fiúk és a baba türelmének vége szakadt, ha most azonnal nem jutnak táplálékhoz (illetve fagyihoz), akkor itt életbiztosítások haláleseti szolgáltatásához lehet rövid időn belül hozzáférni. Úgyhogy rövid ötletelést követően a bevásárlóközpont éttermeihez vágtatunk.
Szörnyű látni, hogy a díszkivilágítás ellenére tényleg minden bolt zárva van (mert vasárnap van, hajh). Az hagyján, de a halas étterem sincs nyitva. Ez már komolyabb probléma. De csak egy pillanatra torpanunk meg, másik helyet választunk, viszont a kamaszok inkább hamburgert ennének, jó, adunk nekik pénzt, akkor egyenek kettesben, ja, de azt nem, veletek maradunk, rendben, akkor menjünk, jaj de mégsem, na most már ne gondold meg magad, ebadta kölyök.
Ahogy várunk az ételre, előhalászom táskámból a szerzeményeimet. Férjem arca felragyog, és szeretettel simít végig a Magyar Napló „Az év versei 2012” kötetén.
- Már azt hittem, nincs ilyen – sóhajt, és tudom, hogy édesapja gyűjteményére gondol. Apuka egy időben minden megjelenő könyvet megvásárolt. Akkora szépirodalmi könyvtárat örököltünk tőle, hogy a csodájára lehet járni.
- Kétszáz forintért vettem – bólintok, mire párom enyhén megrázza a fejét, és már fel is üti a könyvet, olvas. A baba a gyereksarokban játszik a fiammal, a lányom apja iPhone-ját kéri el, hogy angolozzon egyet, én meg egy novelláskötetet veszek elő magamnak.
Egy pillanatnyi nyugalom.
Aztán a baba hozzámvág egy műanyag kenyeret és topp-topp-topp, elszalad, de már hozzák is a vacsoránkat, kezdődik a versenyfutás, hogy sikerül-e előbb felvágnom falatokra a babácskának az áfonyás óriáspalacsintát, minthogy harmadszülöttem rövid ujjacskáival megragadná és a puha pofiba tolná be egyszerre az egészet. Harcunk ahhoz a helyzethez hasonlatos, mint amikor egy horgász a pecabottal próbálja elhalászni a bégető báránykákat a maximális sebességgel közeledő sima homlokfalú kamion elől. A győzelmem részleges.
Amikor aztán hétfőn iskolába indulunk, a fiam is magához vesz egy új könyvet, hogy ezt ma beviszi a suliba (Időjárási jelenségek, Nagymáté Emese könyve, Kísérletezzünk! sorozat). Ritka esemény.
De a szokásos utolsó perces „el fogunk késni” havária keretében mégis itthon hagyja. Meg a szendvicsét is.
Gyakori esemény.
Üdv újra köztünk, kedves hétköznap!